Állítólag, a párom szerint, én állandóan ezzel nyaggatom. Hogy bélszín, bélszín, bélszín. Már tavasszal is volt egy alkalom, ami végülis elmaradt, és nem lett belőle semmi. Ami biztos igaz is, de ehhez képest legalább 2 éve nem ettem, és nem is emlékszem mikor készítettem.
   De most végre eljött az én időm. Most volt megismerkedésünk, vagy kapcsolatunk évfordulója. Úgy gondoltam, ez a legjobb alkalom egy különleges ebédre.
   Előre megbeszéltük, hogy a Párom "meglep" bélszínnel, amit megsütök. Persze a vége az lett, hogy én mentem ki a piacra beszerezni, de javára legyen mondva, az anyagi háttért ő biztosította.
   Meg kellett érte küzdenem, mert az első hentesnél megkérdezték, mit szeretnék csinálni belőle, én mondtam, hogy bélszínérméket, mire közölték, hogy hát az nem lesz jó, mert ők csak a végéből, ilyen farkincaszerű maaradékból tudnak adni, ha nem veszek minimum egy kilót. Ez azért két személyre mégiscsak túlzás lenne. Teljesen elkeseredtem, és kezdtem is lemondani dologról. Gondoltam, milyen hisztis, akaratos nő vagyok, akkor inkább csinálok megint kacsamellet, vagy lazacot. "Nem kell mindig kaviár!" Ne legyen az ember lánya telhetetlen.
   Végül a második helyen kaptam egy szebb darabot, megnyugodtam.
   Ha már a piacon jártam, ünnepi hangulatban, nem tudtam ellenállni, amikor egy helyen szegfűgombát kínáltak, és "pénz nem számít" felkiáltással vettem belőle 30 dkg-t.
    Péntek este ahogy hazaértem, rögtön kis borssal, és olivaolajjal bekenve eltettem a  bélszínt a hütőbe érni.
   Végül az ünnepi menű a következő lett: szegfűgombaleves, bélszínérmék szerecsendiós, parmezános krumplipürével, zöld zöldbabbal, piritott gombával, zöldborsmártással.
    Rettenetesen izgultam, mert tényleg nem is emlékszem, mikor sütöttem ilyet, és nem akartam, hogy kiszáradjon, vagy vacak legyen, vagy túl angolos, amit a párom nem szeret.
    Vagy mégis?:)

Mivel a bélszín megsütése kb. 6 percet igényel, először a köreteket készítettem el. Ez végül el is tartott vagy másfél óráig, úgy látszik, nem voltam igazán formában.
   Először a krumplit és a zöldbabot tettem fel főzni. Amikor a zöldbab félig megfőtt, betekertem csomagonként baconba, betettem a tepsibe, és megsütöttem.

A puhára főtt krumplit áttörtem, sóztam, szerecsendióztam, tejet és egy tojást tettem bele, majd habverővel tűz fölött habosra vertem.
  
A zöldborsmártáshoz nagyon kevés olajon megpiritottam a zöldborsot, felöntöttem a fehérborral, majd a tejszínnel. Ment bele mustár, kevés méz, só. Felére befőztem, majd beleraktam a vajat, amivel csak összefőztem. A legvégén még a bélszín sült szaftjából is tettem bele egy keveset.

És végül eljött a várva várt bélszín ideje. Azért ennek a húsdarabnak is volt egy elvékonyodó része, úgyhogy csak egy részét tudtam vastagabb érmékké vágni, a többi vékonyabb szelet lett. A vastag érméket körbefogtam baconnal, megtűztem fogpiszkálóval.
   Egy kevés olajat és egy mogyorónyi vajat melegítettem. Közepes tűzön 1-1 percig sütöttem mindkét oldalát, majd gyengébb lángon még 2-3 percig megint mindkét oldalát.  Közben sóztam csak meg. A vastagabb szeletek félangolosak, a vékonyabbak jobban átsütöttek lettek. Talán lehettek volna számomra egy kicsit véresebbek is, de így is remek szaftosak lettek. Ráadásul, amikor a párom belekostolt az én részembe, rájött, hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz, ha kicsit véresebb a bélszín:)
Végül még piritott gombát is raktam mellé.


"A hús tökéletesre sikerült, teljes összhangban volt a köretekkel, különösen a zöldborsmártás volt varázslatos - ilyet életemben előszőr ettem. Éljes a szakácsnő!!"

Szólt bele a főkostoló, főszerkesztőm.